Kevés olyan játékosa van a csapatunknak, aki átélte már korábban, milyen egy NB I-es éremcsatában pályára lépni. Egyikük az ötszörös magyar bajnok Dávid Richárd, aki a klubunk színeiben szerzett bronzérmet kiemelt helyen őrzi majd meg a szívében. Őt kérdeztük arról, hogyan élte meg a mögöttünk hagyott idényt.

– Már az elejétől jól alakult a szezon, így is meglepetés, hogy bronzéremmel zártunk. Te mikor kezdtél el azon gondolkodni, hogy reális lehet az éremszerzés?
– A szezon elején azt a célt tűztük ki, hogy az első hatban kell végeznünk. Volt egy nyolcmeccses veretlenségi sorozatunk, ott már felsejlett, hogy a legjobb négyben is végezhetünk akár, de a célunkon akkor sem változtattunk. Az alapszakasz végén aztán úgy döntöttünk, módosítunk, ne elégedjünk meg azzal, hogy a legjobb hatba jutottunk, próbáljuk meg ott is a legjobb eredményt elérni! Akkor megfogalmaztuk, hogy szeretnénk éremért játszani, így a felsőházi rájátszásban azért hajtottunk, hogy minél jobb pozíciót szerezzünk meg, onnantól végig az éremszerzés motivált minket.

– Nem sok játékosunk van, aki szerepelt már olyan fontos meccseken, amiket a bronzcsata hozott, a laikusok azt gondolhatták emiatt, hogy nem fogjuk bírni a nyomást. A csapat legrutinosabb tagjaként milyen szereped volt a mentális felkészítésben?
– A szezon során nagyon sok csapattársammal beszélgettem személyesen, akin láttam, hogy nincs jó passzban, úgy érzi, hogy nem úgy megy neki a játék, stb… Próbáltam az adott napon kihozni a maximumot mindenkiből. Tudtam, hogy szükség lesz minden egyes játékosra szezon végén. Mindenki maximálisan átérezte, hogy a klub történetének legjobb eredményét érhetjük el, ennek megfelelő elszántsággal álltunk bele a munkába. Az idényben voltak mentális hullámvölgyeink csapatszinten – ez megmutatkozott a kupaszereplésben –, de összességében pozitívan jöttünk ki a nehéz helyzetekből. A bronzcsatában mindenki bebizonyította, hogy megvan benne az a kis motivációs mag, amit ha gondosan ápol és odafigyel rá, akkor ilyen eredmény eléréséhez segíti.

– Neked sem lehetett könnyű feldolgozni az elmúlt heteket, hiszen nemrég még azért izgultunk, nehogy súlyos legyen a sérülésed, de amikor már ismert volt, hogy nincs szalagszakadásod, akkor is az tűnt valószínűnek, hogy a szezonban már nem játszhatsz.
– Nagyon rosszul érintett a sérülés, hiszen tudtam, milyen fontos mérkőzések várnak ránk. Teljesíteni akartam azt, amit én személy szerint is megígértem a vezetőségnek és Lovas Norbinak, vagyis mindenben segítek nekik, hogy elérjük a célunkat. Folyamatosan az járt a fejemben, hogyan lehetne felgyorsítani a felépülésemet, valamint ha esetleg komolyabb beavatkozásra van szükség, azt el lehet-e tolni a szezon utánra. Nagyon szerettem volna játszani! Óriási köszönet és elismerés illeti Heimné Szabó Annamáriát és Heim Gábort, akik nagyon sokat segítettek abban, hogy gyorsan felépüljek. Hálás vagyok, amiért „összeraktak” az utolsó négy mérkőzésre!

– Olyan jól sikerült a felépülésed, hogy talán ebben az időszakban játszottál a legjobb formában.
– A szezonban voltak átlagos és átlagon felüli mérkőzéseim, ami nem mindig gólban, vagy gólpasszokban mutatkozott meg tőlem, de mindig igyekeztem tűzben tartani a csapatot és segíteni a társakat akár a kispadról is. Jól felépített szezon végén sikerült elkapnom a fonalat, de nem csak én játszottam kiemelkedően, hanem a csapat minden tagja. Mindenki odatette magát és a legjobbat hozta ki magából, amikor pályára lépett!

– Van kedvenced a Berettyóújfalu ellen megnyert három meccsből? Lehet egyáltalán különbséget tenni?
– A legfontosabb a második mérkőzés volt, hiszen nem engedhettük meg, hogy az ellenfelünk visszavegye a pályaelőnyt. Már az első győzelem után azt beszéltük az öltözőben, hogy mindenki raktározza el magában a sikert és abból merítsünk erőt a következő összecsapásra. Minden párharcban a második meccs a legfontosabb, mert ott lehet nagyobb előnyt kovácsolni, ez szerencsére így is lett! A csapat úgy állt bele a mentális felkészülésbe és a regenerációba, ahogy a vezetőség is elvárta tőlünk. A legkedvesebb emlék viszont a negyedik mérkőzés, amin bebiztosítottuk a bronzérmet. Hazai közönség előtt tehettük fel a pontot az i-re, mindenkinek kint voltak a csarnokban a családtagjai. A vezetőségnek nagy álma volt, hogy érmet szerezzen a csapat és elértük a célt! Külön öröm, hogy az utolsó meccsen olyanok is örültek a sikerünknek, akik egy-két éve még talán azt sem tudták, mi is az a futsal. Feltettük Nyíregyházát a futsal térképére!

– A számos érmed, bajnoki címed mellett ezt a bronzot hová helyezed a pályafutásodban?
– Ez egy nagyon kedves érem számomra azért is, mert ennek a szezonnak az elején született meg a kislányom. Ő hatalmas lökést és energiát adott a mindennapi tevékenységeimhez, legyen az maga a játék, vagy hogy a hétköznapokban is igyekeztem a csapattársaim fejlődését segíteni különféle módon. A harmadik hely nekem és a csapatnak is felér a bajnoki címmel! Nagyon sok munkát tettünk bele a szezonba, bízom benne, hogy van még innen feljebb!