Lassan kezdjük elhinni, hogy valóban megnyertük az NB I bronzcsatáját, vagyis az ország harmadik legjobb futsalcsapata a miénk!

Mint ismert, hétfőn fantasztikus hangulatban, hazai pályán zártuk le a Berettyóújfalu elleni párharcot. Az utolsó, 5–3-ra megnyert összecsapáson a pályán segítette társait a sérüléséből csodával határos gyorsasággal felépült csapatkapitányunk, Kovács Róbert. Őt kérdeztük arról, hogyan élte meg a mögöttünk hagyott heteket, hónapokat.

– Kisebb hullámvölgyektől eltekintve egész szezonban magabiztosan teljesítettünk és a célunkat többször újraírva bronzéremmel zártunk. Szerinted mi volt a csapatunk erőssége?
– Részben az volt az erősségünk, hogy olyan játékosokat igazoltunk, akik nagyon sok futsalos tapasztalattal rendelkeznek. Másrészt eggyé forrtunk a meccseken, ha éppen nem ment az egyiknek, ott volt a másik, kisegítettük egymást! Olyan játékosok alkotják, alkották ezt a csapatot, akikkel együtt szívvel, lélekkel, akarattal és alázattal képesek voltunk eltüntetni ellenfelünk erősségeit.

– Mikortól érezted azt, hogy reális esélyünk van érmet szerezni?
– Onnantól, hogy biztossá vált az éremcsata. A DEAC ellen ki-ki meccset játszottunk, ami jelentősen befolyásolta, hogy végül ők, vagy mi küzdhetünk éremért. Nekünk sikerült győznünk, ami után ugyan még volt két nehéz mérkőzésünk, de a debreceniek az utolsó előtti fordulóban kikaptak, így már biztos volt, hogy éremért játszhatunk.

– Hogyan élted meg, hogy sérülés miatt épp a bronzcsata előtt, a legfontosabb meccsekre dőltél ki?
– Nagyon rosszul érintett, hogy nem lehetek részese annak, amiért egész szezonban küzdöttünk és harcoltunk. Úgy éreztem, hogy cserben hagyom a csapattársaimat. Egy ártalmatlan szituációban, edzésen sérültem meg. Elmentem orvoshoz, aki tudatta velem, hogy eltört a bordám, ami miatt 4-6 hetet kell kihagynom. Azonnal realizáltam, hogy ez azt jelenti, nem játszhatok már a szezonban.

– Az utolsó mérkőzésen mégis pályára léptél.
– A harmadik meccs után eldöntöttem, hogy itthon, a negyedik összecsapáson már szeretnék átöltözni! Nem volt egyszerű a helyzet, Lovas Norbert csak úgy engedte meg, ha újból elmegyek dokihoz. Ő megállapította, hogy törés már nincs, a felépülési idő azonban nem változott. Én viszont nagyon szerettem volna játszani. Mondtam a mesternek, hogy muszáj segítenem a csapatnak, ha csak két percre is, mindenképpen beállnék, addig is pihenhet valaki, mivel már így is kevesen voltunk. Úgy érzem, nem játszottam alárendelt szerepben, sőt, majdnem gólt rúgtam. Na, az lett volna az igazi!

– Nincs hazai mérkőzés a kisfiad, Benett nélkül. Ő hogyan fogadta, hogy az édesapja bronzérmes lett?
– Leírhatatlan érzés, ahogy ő is megéli az egészet. Ha látja, hogy magamra veszem a studiós pólót, azonnal mondja, hogy jön velem. Biztos vagyok benne, hogy ő a legnagyobb szurkolója a csapatnak, mindenkit ismer név szerint és mindenkinek tudja a mezszámát. Imádja a focit és a csapat a mindene. Nagy nyomot hagyunk benne a negyedikhez hasonló meccsekkel. Énekli a dalunkat és már másnap reggel kérdezte, hogy hol van az „éjmem”. Azóta bármerre megyünk, a nyakában lóg az érem.

– Pályafutásodban hová helyezhető ez a bronzérem?
– Ez a legértékesebb eredmény a pályafutásom során. Rengeteg melóm van benne, de rengeteg célom is van még, szeretnék egy aranyat, vagy ezüstöt is! Boldoggá tesz, hogy ha egyszer abbahagyom a futballt és a kisfiam felnő, együtt felidézhetjük, hogyan is szereztük meg ezt a bronzérmet!